Szenvedély és helytállás

Május első vasárnapján az Édesanyákat ünnepeljük. Hogy is lehetne mindazt a szeretetet, fáradságot méltó módon megköszönni Nekik, amit gyermekeikért tesznek? A versek, virágcsokrok és bonbonok kedves gesztusként érnek ilyenkor szívtől szívig. Zsuffa Tündét írói munkássága mellett ezért Anyák napja alkalmából anyai hivatásáról is kérdeztük. Hiszen az valóban hivatás, életre szóló küldetés és kaland.

 

Zsuffa Tünde írónő

Zsuffa Tünde írónő fiával, Berei Mózes Józseffel, vagy ahogy mindenki ismeri, Berei Pepével.

Pusztaszabolcstól Ausztriáig nagy utat járt be földrajzilag is, lelkileg is. Meg tud nevezni olyan „töltőállomásokat”, akár eseményeket, embereket vagy helyszíneket, akik/amelyek új erőt, lendületet adtak Önnek?

Minden és mindenki fontos, minden megtörtént valamiért és mindenki, aki az életemben szerepet játszott, azzal – még ha fájdalommal és csalódással is járt –,  találkoznom kellett. Falun nőttem fel, boldog gyerekkorom volt: nagy ház, kert tele fákkal és virággal, háziállattal. A testvéreimnek lefekvés előtt én költöttem a meséket. Ez már elővetítette, hogy egy nap papírra is vetem élénk fantáziavilágomat. A családi idillből aztán egy hosszantartó betegség rántott ki, egy-kettőre felnőtté váltam, a halál szele megedzi az ember lelkét. És a félelem persze. Ilyenkor mindent megígérünk, alkudozunk, csak hogy szabaduljunk a szorongató érzéstől. Ilyen helyzetben hoztam egy rossz döntést tizenévesen: ha életben maradok, apáca leszek. Be is vonultam a zárdába, de fullasztott engem az a világ. A fékezhetetlen szabadságvágyam és a temperamentumom nem illett a szerzetesi közösségbe. Vad voltam, mint egy ló, nem hagytam magam betörni, szűk volt nekem a karám. Lelkileg bele is roppantam. Ekkor menekültem az egri noviciátusból egészen az ausztriai Mayerlingig. Az ottani karmelita kolostorba vonultam el gondolkodni és nyelvet tanulni három hónapra. Már összecsomagoltam és a szüleimre vártam, amikor lehetőséget kaptam, hogy teológiát tanulhassak a heiligenkreuz-i apátság főiskoláján. Ez a pillanat egy fontos mérföldkő az életemben. Egyedüli nőként kezdtem meg ott a tanulmányaimat, én lettem az első magistra. A mai napig így tartanak számon, kuriózumnak számítottam, hiszen évszázadokig csak férfiak tanulhattak ott. Mayerling és Heiligenkreuz még mindig az otthonom, még mindig oda menekülök, ha vigaszra szorulok. Kell egy hely, ahova vágyakozol és várnak… Ilyen nekem ez a két kolostor. Persze azt kellene most mondanom, hogy Pusztaszabolcs és a szülői ház is egy menedék, de sajnos nem… A tanulmányaim után visszatértem Magyarországra, férjhez mentem, de mire megszületett a fiam, Pepe, a férjem elhagyott. A legkisebb húgom miatt. Meghalt bennem ekkor valami. Nem tudtam velük egy településen élni, a szüleim fájdalma is elviselhetetlen volt számomra, ismét menekültem. Hova máshova, mint Ausztriába? Egy kétéves gyerekkel. Ismét egy mérföldkőhöz értem. Bécsben aztán rendeződött az életünk. Én a bécsi magyar nagykövetségen kezdtem el dolgozni, a fiam pedig „beköltözött” a jégcsarnokba alig hatévesen. Beleszeretett a műkorcsolyába, naponta több órát rótta a jégen a köröket. És akkor jött a következő mérföldkő, apám halála. Elveszítettem a bástyámat, a legerősebb embert, akit valaha is ismertem. Itt fordult velem egy óriásit a világ. Nem a betegség, nem a zárda, nem a fiam születése, nem a házasságom tönkremenetele volt életem nagy fordulópontja és indult be a dominó-effektus, hanem apám távozása. Furcsán hangzik, de minden dominónak fel kellett dőlnie, hogy átéljem életem legnagyobb katarzisát. A fájdalom, a gyötrelem néma sikolya felszakította az összes sebemet és elkezdtem élni egy életet, amiben kiteljesedhettem. Bátorrá váltam, hiszen bátorság kimondani és leírni azt, ami legmélyebben bennem lakozik. Bátorság felvállalni az érzéseket, bátorság nem szégyellni a könnyeket, és bátorság újra szeretni, továbblépni és nem visszanézni.

Nőként, anyaként és íróként is van feladata a világban. Mit tart legfőbb küldetésének? Lehet egyáltalán rangsort felállítani?

Nem, és nem is szeretnék. Gyerekkoromban írónak készültem, elképzeltem, ahogy az emberek az én regényeimet olvassák és a főhőseimmel ugyanúgy azonosulnak, mint ahogy azt én tettem Gárdonyi, Dumas vagy éppen Hemingway szereplőivel. Íróként láttam magam egy írógép előtt egy verandán, közelemben levendulamezővel. Még azt is előrevetítettem magamnak, hogy nem szólhat hozzám senki és csendben írok. Annyira életszerű víziók voltak ezek, hogy tudtam: író leszek. Ám nem mertem erről beszélni. Féltem, hogy kinevetnek. Egy falusi lány szájából furcsán hangzottak volna ezek a szavak. Így is gyakran kilógtam a sorból, nem is igen voltak barátaim, furcsa egy szerzemény voltam! Más volt az érdeklődési köröm, mint a korosztályomnak. Kislánykoromban szerettem a szép ruhákat, a lakkcipőket, amelyek kopogtak, az ékszereket, a csatokat a hosszú hajamban, amelyek csillogtak, de nem álmodoztam férjről, mennyasszonyi ruháról, családról. Egyszóval nem készültem anyának sem. Évekig nyíltan hangoztattam, hogy nem vagyok még gyerekbarát sem, ehhez képest lógnak rajtam a kicsik! A fiam tizenöt éves. Korábban sokszor belém mart a kérdés, hogy vajon jó anyja vagyok-e… Nem vagyok benne biztos. Kevés időm jutott rá, egyedülálló anyaként egy élsportolóval élni, nem könnyű. A főállásom mellett tanítottam, tanulmányokat írtam, majd könyveket. A nélkülözések hozzátartoztak a mindennapjainkhoz, Pepe sok mindent nem kapott meg, amire vágyott. Alig voltak közös nyaralások, hiszen heteket töltött edzőtáborokban, amire egész évben gyűjtöttem. Különben kaptam egyszer választ arra, hogy jó anya vagyok-e… A fiam az egyik Anyák Napjára leírta, hogy az ő szíve olyan, mint a GPS, és mindig tudni fogja, hol vagyok és visszatalál hozzám. Egy másik alkalommal, amikor a sokadik osztrák bajnoki címét nyerte meg, megkérdezte tőle egy riporter, kire gondol a dobogó legfelső fokán? „Anyámra”. Csak ennyit válaszolt és elcsuklott a hangja. Egymásra néztünk és sírtunk mindketten. Le kellett állítani a felvételt. Ebben az egy szóban minden benne volt…

Hét év alatt öt regénye jelent meg. A jó író, ha sokszor burkoltan is, de a saját életéből, szívéből is merít a fikció mellett. Ki lehet ebben merülni? Vagy inkább feltölti egy regény megírása?

Abszolút feltöltenek. Azt írom, ami jön belőlem. Egy láthatatlan kéz irányítja az ujjaimat és egy belső hang diktál… Minden történet egy szülési folyamat sok-sok vajúdással, majd jön a születés és az utolsó betű leütésekor a búcsú, majd a halál. Megsiratom, ha vége egy történetnek, mert mindegyikben benne van valamilyen szinten a sorsom vagy a családom sorsa. A Paprika rummal apám küzdelmes, de egyben kalandos életéről szól. Egy igazi sírós történet, máig nem értem, miért ez a legsikeresebb regényem. Talán mert fájdalmasan őszinte vallomás és az olvasó ezt érzi. A másik két regényem, az Angyal a földi pokolban és a Híd közepén egy bátor nőről szól, akit megdobál a 20. század, de a hitével mindent legyőz és ember tud maradni az embertelenségben. Az Ingeborg c. kémregényem alapját nagybátyám tragikus halála szolgáltatta. A 80-as évek elején öngyilkos lett, miután a hatalom elengedte a kezét. Ingeborg testesíti meg a kegyetlenséget. Azt vizsgálom, meddig ér el a keze és mikor jön el az a pont, amikor felhagy a gonoszságaival és képes-e legalább a halálos ágyán megtérni? Az utolsó regényem, a Hírek rabjai búcsú Bécstől és az ott töltött húsz évtől. Az újságírók világát mutatom be a politikai játszmák és összeesküvések közepette. A regényeimben többnyire súlyos kérdéseket teszek fel, mint például beszélni vagy hallgatni, küzdeni vagy megalkudni, menni vagy maradni, haza vagy szerelem?

A Paprika rummal című regénye édesapja halálával ér véget, és egy neki tett esküvel. Erről mondana néhány gondolatot?

Apám egy régi vágású magyar ember volt. Az olyan kifejezések, mint Isten, barátság, eskü és haza nem hangzatos szavak voltak a szájából, hanem a lételeme. Arra nevelt, hogy a barátért, a szerelemért és a hazáért az utolsó csepp vérünkig harcoljunk. A győzelem akkor is a miénk, ha belehalunk… Apám nehezen élte meg, hogy külföldön élek a fiammal. A halálos ágyánál megesketett bennünket, hogy egy nap hazatérünk és Pepe magyar színekben versenyzik majd. Azt kérte, hogy a magyar zászlót, amikor a tiszteletére felhúzzák, nézzen majd az égre, mert ő büszke lesz rá. Apám úgy beszélt a halála előtt, mintha víziója lett volna. Kijelentette, tudja, hogy az unokájából bajnok lesz. És ekkor hangzott el a legszebb ígéret: „Mindig veled leszek a jégen és ha ugrasz, felemellek, mint egy hópihét…” Pepe akkor volt még csak hétéves, de a mai napig emlékszik minden szóra.

A fia, Berei Mózes József, „mindenki Pepéje” kilenc év alatt több mint ötvenszer győzött versenyeken, többszörös osztrák bajnok, immár magyar színekben műkorcsolyázik. Anyaként hogy éli meg fia sikereit? A büszkeség vagy az aggodalom dominál?

Természetesnek veszem, amit csinál… olyan magától értetődő. Olyan ez, mint az én íróságom. Elrendeltetett. Ez a küldetése, és nekem, anyának pedig az, hogy támogassam, kísérjem őt az úton, amin halad. Komoly céljai vannak, mindig is azok voltak, hiszem, hogy érzi, mit kell tennie. Ugyanúgy kinevették kicsiként, mint engem, ha az álmairól beszélt. Nem ingott meg egy percig sem. Az élet már kezdi őt igazolni…

Pepével meg szokta osztani a készülő regénytémáját? Esetleg elfogad tőle ötleteket, tanácsokat?

Persze! Pepe mindig tudja, mit írok, ismeri a „szereplőimet”. Mikor gyerekekről írtam, tőle kérdeztem meg, hogyan reagálna bizonyos helyzetekben. A most készülő könyvemnek ő a főszereplője. Sokan kíváncsiak rá a Paprika rummal miatt. Pepe, a kis hópihe, akit a papa felemel, nagy kedvence az olvasóknak, várják a történet folytatását… Eltelt nyolc év, a kisfiú felnőtt, hazatért. Ezeket az éveket dolgozom fel.

Napirenden lévő kérdés, amivel rengeteg blog, női magazin, cikk foglalkozik, és „biztos recept” valószínűleg nincs is: hogyan lehet ma hiteles, autentikus módon megélni a munkahelyen való helytállást, az alkotói létet, a nőiséget és az anyaságot? Ha egy fiatal lány Öntől kérne erre „receptet”, mit mondana?

Azt mondanám, hogy ezt a receptet ne tőlem kérje el! Helytállni helytállok, de milyen áron? Az életút, amit végigjártam, őrületesen nehéz volt, így utólag persze belátom, hogy minden percre, minden mozzanatra szükségem volt, mindent át kellett élnem, mert ettől vagyok most az, aki vagyok: Zsuffa Tünde, a nő, Berei Pepe édesanyja és lassan hat regény szerzője. A világot pedig szenvedélyesen szeretem. Örökös fényben és fájdalomban.