Ferenc pápa az irgalmas szamaritánusról: mi is érezzünk együtt a szenvedőkkel

Szeszélyes áprilisi időben, de a tavasz ígéretével várta a Szent Péter-tér a zarándokokat, akik a világ minden tájáról érkeztek, hogy meghallgassák Ferenc pápa katekézisét a szerdai általános audiencián. „Menj és tégy hasonlóképpen” (vö. Lk 10,25-37) – a pápa ezúttal az irgalmas szamaritánus példabeszédéhez fűzte gondolatait, hogy a szolidaritásról, az együttérzésről, a másik iránti önzetlen segítség erkölcsi imperatívuszáról tanítson, amely nem tesz különbséget ember és ember között, ha az szenved, éhezik, vagy az erőszak elől menekül.

Ki az én felebarátom?

Az irgalmas szamaritánus példabeszédében Lukácsnál (Lk 10,25-37) azt olvassuk, hogy egy törvénytudó próbára akarta tenni Jézust. Így szólt hozzá: „Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” Jézus azt kéri, válaszolja meg maga a kérdést, mivel pontosan tudja mi a teendő: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat”. Jézus helyeselve így szól: „Tégy így és élni fogsz”.

Ekkor a férfi egy másik kérdést tesz föl neki, ami számunkra is nagyon érdekes: „De ki az én felebarátom?” Vagyis hogy a rokonai, a honfitársai vagy a vele azonos vallásúak-e a felebarátai? Világos szabályt szeretne felállítani, ami szerint osztályozhatók az emberek a felebarát vagy nem-felebarát csoportokba; kik lehetnek azok és kik nem.

A teológia és a liturgia ismerete nem jár automatikusan a szeretni tudás képességével

Jézus ekkor egy példabeszéddel válaszol, amelyben egy pap, egy levita és egy szamaritánus szerepel. Az első kettő a templomi kultuszhoz kötődik, a harmadik pedig egy szakadár zsidó, akit idegennek, pogánynak és tisztátalannak tartottak. Ő volt a szamaritánus. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a pap és a levita egy félholt emberbe botlanak, akit a rablók megtámadtak, kifosztottak és magára hagytak. Az Úr törvénye az ilyen esetekre kötelező segítségnyújtást írt elő, de mindketten továbbmentek anélkül, hogy megálltak volna. Siettek… A pap talán ránézett az órájára és azt mondta: Hát, elkések a miséről…misét kell mondanom”. A másik pedig azt mondta: „Hát nem is tudom, hogy a törvény megengedi-e, mert ott vér van, és akkor tisztátalan leszek…” Más utat választanak, és nem mennek oda hozzá.

Itt rejlik a példabeszéd első tanulsága: nem magától értetődő, hogy az, aki az Úr házába jár és ismeri az irgalmasságot, az tudja is szeretni a felebarátját. Nem automatikus! Te ismerheted az egész Bibliát, ismerheted az összes liturgikus előírást, tudhatsz mindent a teológiáról, de az ismeretedből nem következik automatikusan, hogy tudsz szeretni. A szeretetnek más az útja. Intelligencia kell hozzá és még valami más is… – fűzte hozzá szabadon Ferenc pápa. A pap és a levita látták, de nem vettek tudomást róla; nézték, de nem cselekedtek. Pedig nem létezik valódi kultusz anélkül, hogy az a felebarát iránti szolgálatban megmutatkozna.

Aki nem vesz tudomást a szenvedő emberről, nem vesz tudomást Istenről

Sose feledjük: ennyi ember szenvedése előtt, akiket elgyötör az éhség, az erőszak és az igazságtalanságok, nem maradhatunk puszta szemlélődők. Nem venni tudomást az ember szenvedéséről mit is jelent? Azt, hogy nem veszünk tudomást Istenről. Ha pedig én nem megyek oda ahhoz az emberhez, ahhoz a nőhöz, gyermekhez, idős férfihoz vagy asszonyhoz, aki szenved, akkor nem közeledem Istenhez.

Az együttérzés Isten irgalmasságának alapvető jegye

A példabeszéd gerincéhez érve a pápa megállapította: a szamaritánus, vagyis éppen a megvetett ember, akire senki nem kötött volna fogadást, és akinek ugyanúgy megvolt a maga dolga, amikor meglátta a sérült embert, nem ment tovább, mint a másik kettő, a templomhoz kötődők, hanem megesett rajta a szíve. Így mondja az evangélium: „megesett rajta a szíve”, mert a szívében, a bensőjében meghatódott. Ez a különbség. A másik kettő látott, de szívük csukva maradt, hideg. A szamaritánus szíve azonban egy ütemre dobbant magának Istennek a szívével. Nem véletlen, hogy az együttérzés Isten irgalmasságának alapvető jegye. Isten együttérez velünk. Mit jelent ez? – tette föl a kérdést a pápa. Velünk szenved, átérzi a mi gyötrelmünket.

Isten mindig vár, ott van mellettünk

Együttérzés: együtt szenvedés. Az ige azt jelenti, hogy az ember bensője megmozdul és megremeg a másik ember baja láttán. Az irgalmas szamaritánus gesztusaiban és cselekedeteiben pedig fölismerjük Isten irgalmas cselekvését az egész üdvtörténetben. Ugyanezzel az együttérzéssel siet elénk az Úr: Ő nem hagy figyelmen kívül minket, ismeri fájdalmainkat, tudja, mekkora szükségünk van a segítségre és a vigasztalásra. Odajön hozzánk és nem hagy magunkra. Mi is föltehetjük magunknak a kérdést és a szívünkben válaszolhatunk rá: Én hiszek-e benne? Én hiszem-e, hogy az Úr együtt érez velem így, amilyen vagyok, bűnös emberrel, annyi gondommal-bajommal együtt? A válasz pedig: igen! De mindenkinek bele kell néznie saját szívébe, hogy hisz-e Istennek az együttérzésében, a jó Istenében, aki odajön hozzánk, meggyógyít és megsimogat minket. Ha pedig visszautasítjuk, Ő vár: türelmes! Mindig ott van mellettünk.

Szeresd felebarátodat, mint önmagadat

A szamaritánus valóban irgalmasan cselekszik: bekötözi az ember sebeit, elviszi egy fogadóba, személyesen gondoskodik róla és ellátásáról. Mindez az együttérzésre, a szeretetre tanít minket, ami nem egy megfoghatatlan érzés, hanem azt jelenti: gondjainkba vesszük a másikat olyannyira, hogy személyesen álljuk a költségeit. Azt jelenti, hogy kockázatnak tesszük ki magunkat azáltal, hogy odamegyünk a másikhoz és azonosulunk vele: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ez tehát az Úr parancsa – szögezte le a Szentatya.

Ne nézzük, ki a felebarátunk, ha rászorul a segítségünkre

A példabeszéd végeztével Jézus visszafordítja a kérdést az írástudónak és azt mondja: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” A válasz végül egyértelmű: „Aki irgalmasságot cselekedett vele”. A példabeszéd elején a pap és a levita számára a félholt ember volt a felebarát: a végén a szamaritánus lett a felebarát, mert mellé állt. Jézus megfordítja a nézőpontot: ne osztályozzunk másokat aszerint, hogy ki a felebarát és ki nem. Bárki felebarátjává lehetsz, akivel találkozol és rászorul a segítségedre, és akkor válsz felebaráttá, ha a szívedben együttérzés van, ha képes vagy együtt szenvedni a másik emberrel.

Menj és tégy hasonlóképpen

Katekézise végén Ferenc pápa így összegezte gondolatait: ez a példabeszéd csodálatos ajándék mindannyiunknak, de egyben feladat is! Jézus egyenként mindannyiunknak elismétli azt, amit az írástudónak mondott: „Menj és tégy hasonlóképpen”. Mind arra kaptunk meghívást, hogy az irgalmas szamaritánus útját járjuk, aki Krisztus alakja: Jézus lehajolt hozzánk, szolgánkká lett és üdvözített minket, hogy mi is úgy szerethessünk, ahogyan Ő szeretett minket.