Ma van az irgalmasság ideje

Vasárnap délelőtt tíz órakor mutatta be Ferenc pápa a Szent Péter bazilikában a szentmisét, amelyen részt vett az összes szinódusi atya, és amely egyben ünnepélyes záróaktusa is volt a háromhetes közös szinódusi útnak.

Ferenc pápa homíliájában sorra vette a 30. évközi vasárnap miseolvasmányának a szövegeit. „Az olvasmányban Izajás próféta teljes nemzeti gyász közepette hirdeti meg, hogy az Úr megmentette az ő népét. Azért teszi ezt, mert ő atya, aki törődik a gyermekeivel, elkíséri őket az útjaikon, sőt a vigasztalás útját nyitja meg a deportáltaknak, akik annyi könnyet és keserűséget éltek meg. Ha hűségesek maradnak és kitartanak az Úr keresésében, ő a börtönüket szabadságra váltja, a magányt közösségre, a könnyes magvetést örömteli aratásra cseréli be. A zsoltár pedig kinyilvánította, hogy az öröm az Úr üdvösségének a gyümölcse. A hívő ember az a személy, aki megtapasztalta az Isten üdvözítő működését a saját életében. Mi pásztorok pedig – szólt Ferenc pápa a szinódusi atyák nevében is – megéreztük, mit is jelent fáradsággal, némelykor könnyekkel vetni, aztán pedig örvendezni az aratás fölött, mely túlnő az erőnkön és képességünkön”.

„A Zsidókhoz írt levél Jézus együttérzését mutatja, aki megosztotta gyöngeségeinket, hogy együttérzést érezzen azok iránt, akik tudatlanságban és tévedésben vannak” – hangsúlyozta a pápa. „Jézus szent, ártatlan és nagy főpap, és mégis részese lett a gyengeségeinknek és a bűnt kivéve mindenben próbára tétetett. Éppen emiatt lett az új és örök szövetség közvetítője, aki az üdvösséget adja nekünk”.

Ferenc pápa az olvasmányt az evangélium fényénél értelmezte újra: „Ahogy Izrael népét az Isten atyasága szabadította meg, úgy a vak Bartimeust Jézus együttérzése mentette meg. Jerikót elhagyva Jézus a Jeruzsálembe vezető legfontosabb útját azért szakítja meg, hogy feleljen Bartimeus kiáltására. Engedi, hagyja, hogy a kérés megérintse, a helyzet magába vonja őt. Nem elégedik meg az alamizsnával, személyes kapcsolatba lép vele a kiáltozóval. Nem ad felvilágosítást, sem választ, hanem egy egyszerű kérdést vet fel: Mit akarsz, mit tegyek? A kérdés önmagában haszontalannak tűnik, hiszen mi mást is akarhatna egy vak, mintsem a látását. Mégis a kérdés révén Jézus a „pertu” személyes kapcsolatába kerül vele, másfelől jelzi, hogy meg akarja hallgatni a szükségét. Ugyanezt teszi velünk, minden élethelyzetünkben. A gyógyítás után Jézus azt mondja neki: A te hited megmentett téged. Szép látni – emelte ki a pápa – ahogy Krisztus megcsodálja Bartimeus hitét, mert bízik benne. Ő hisz nekünk, sokkal inkább, mint ahogy mi hiszünk magunkban!”

Ferenc pápa „két részletre hívta fel a figyelmet. Amikor Jézus a tanítványaival hívatja magához a vakot, akkor ők ugyanazokat a szavakat használják, mint a mesterük. Bátorság! Ez azt jelenti, hogy bízzál! Valójában csak a Jézussal való személyes találkozás ad az embernek erőt, hogy szembenézzen a legnehezebb helyzeteivel.  A másik kifejezés a Kelj fel!, amit Jézus oly sokszor használt a betegek felé. Az övéi nem tesznek mást, mint megismétlik Jézus bátorító és megszabadító szavait – utalt a pápa félreérthetetlenül a szinódus felismerésére, mely Krisztus nevében a családi élet sebesültjein akar segíteni. Az apostolok közvetlenül eleget tettek Jézus kérésének, anélkül hogy prédikációt tartottak volna. Így van ez ma is, főként ma – emelte ki a pápa: „Az embert azzal a résztvevő irgalmassággal kell kapcsolatba hozni, mely megszabadít, üdvözít. Amikor az emberiség kiáltása még erősebb, nincs más választásunk, mint magunkévá tenni Jézus szavait és követni a szívét. A nyomorúság és a konfliktus helyzetei Isten számára alkalom az irgalmasságra. Ma van az irgalmasság ideje!” – nyomatékosította a pápa.

Jézus mai követésének kísértései közül Ferenc pápa kettőt említett. „A tanítványok egyike sem áll meg a vak szüksége előtt, csak Jézus. Ők továbbhaladnak, mintha mi sem történt volna. A kísértés abban áll, hogy az állandó problémákkal szemben tovább lépünk és nem hagyjuk magunkat megzavarni. A tanítványok bár Jézussal vannak, nem úgy gondolkodnak, mint ő. Ott áll a csoportjában, de a szíve zárva marad, elveszti a csodálkozást, a hálaadást, a lelkesedést és annak a veszélye áll fenn, hogy „kegyelem megszokásának a rabjaivá”, a „kegyelem törzsvendégeivé”  váljanak. Így aztán beszélhetünk Jézusról, dolgozhatunk érte, csak éppen távolmaradunk a szívétől, mely a sérült után nyúl. Ez egy délibáb-spiritualitás!” – jellemezte a pápa. „A hit, amely nem tud  gyökeret verni az emberek életében, kiaszottá válik és oázis helyett pusztaságot terem”.

Végül a második kísértés a „hitünk betáblázása”. Együtt járhatunk az Istennel, de megvan már az „ütemtervünk”, tudjuk hová megyünk, mennyi időbe telik ez. Mindenkinek tiszteletben kell ezt tartania, minden kellemetlenség zavar. Fennáll a veszélye annak, hogy mint az evangéliumban „a tömeg” zavaró tényezőnek lássuk a Jézushoz igyekvő gyerekeket, a kiáltozó vakot és így kizárjunk mindenféle bosszantó dolgot.

Végül Ferenc pápa azt az evangéliumi záróképet bontotta ki, hogy „a vak nemcsak visszanyeri a látását, hanem követni kezdi az Urat, társaságához kapcsolódik”. Itt kötött vissza a pápa a szinódushoz: „Mi is együtt jártunk, kedves szinódusi testvérek. Megköszönöm nektek az együtt megtett utat, az ösvények keresését és továbbra is járjunk együtt, ahogy az Úr óhajtja azt! – zárta Ferenc pápa a homíliáját a szinódust lezáró vasárnapi mise során.